1. fejezet - Bevezetés

Megérkeztem!

Remélem, hogy a hossza ellenére elnyeri mindenki tetszését, de megnyugtatlak titeket, hogy a következő fejezetek egyértelműen hosszabbak lesznek. 

D

Csodálatos volt a Lexington Street-i házunk, London belvárosában. Az egész utcát ugyanilyen házak lepték be, két emeletes, vörös színű tetős, nagy házak. Pont ilyenben laktunk mi is, szerencsére a sor végén. Óriási nappalink volt, szinte el sem választva az amerikai típusú konyhánktól, meg a kisebb étkezőnktől. Igazából, sosem értettem, hogy mit keres egy amerikai konyha egy angliai házban, de egészen egyedien nézett ki. Még, a földszinten elhelyezkedett egy nagy fürdőszoba. Az emeltre lépve egy újabb, kisebb társalgót vélhetünk felfedezni. Innen tovább sétálva jött Louis és az én szobám, majd egy közös fürdőszoba, ami miatt már sok harcunk volt egymással.
Az egész ház telis tele volt képekkel, festményekkel, meg növényekkel. Louisnak nagyon jó ízlése volt, így, amikor megvették a szüleink közösen a házat, őrá bíztuk a dekorálást. A bejárati ajtónk előtt van egy kis terasz, előtte pedig úgy 4-5 méter "kert", utána már a kerítés, és utca. Imádtam ezt a kis mini teraszt, épp a napágyamon pihentem és olvastam egy könyvet, amikor Louis lépett ki gondterhelten, majd elfoglaltam a napágyam végét, ahol a lábam volt, így kénytelen voltam azt felhúzni.
 - Beszélnünk kell - mondta. Nagyokat sóhajtozott, hangosan vette a levegőt, néha-néha beletúrt a gondosan belőtt hajába, a lábával pedig dobogott.
 - Mi a baj, Louis? - nézetem rá. - Megijesztesz!
 - Lehetne egy kérésem?
 - Mondd.
 - Találkozz a srácokkal - vigyorgott rám, mire én is nagyot sóhajtottam.
 - Te barom! - csaptam meg mérgesen a könyvemmel, mire felpattant. Kérdőn nézett rám. - Miért?
 - Nem vetted volna komolyan a kérdésemet. Amúgy meg azért, mert épp itt az ideje, hogy leadd a felszíneskedő dolgaidat velük kapcsolatban! Ők nagyon kedves srácok, bár mint mindenkinek, nekik is vannak furcsa dolgaik.
 - Már majdnem két éve mondogatod ezt nekem - néztem rá, miközben jobbra döntöttem a fejemet.
 - A kedvemért! Egy hétig pihenhetsz a spanyol tengerparton, ezt ne hagyd már ki!
 - Pedig nagyon szívesen, és örömtelien fogom kihagyni.
 - Olivia!
 - Louis!
 - Tudod mit? Egyezzünk meg. Ha nem tetszenek a srácok, két nap után hazajöhetsz. - Vigyorogva nyújtotta felém a kezét. - Utána soha többé nem foglak azzal piszkálni, hogy ismerd meg őket.
 - Ez tetszik - bólogattam.
 - De, ha igazam lesz... egy háromfogásos vacsorával várj itthon, csak a kedvenceimmel, valamint rendezel nekem a házban egy "bocsánat bulit", amin kifejezed a vendégek előtt HANGOSAN, hogy mindig igazam van, meg ilyenek - mondta széles mosollyal az arcán. - Kezet ráztunk.
 - Kicsit túlzásnak érzem - vigyorogtam rá, majd felálltam és bementem a nappaliba, onnan pedig a konyhába. - De rendben! - Louis utánam jött, és együtt kezdtünk el limonádét és vacsorát készíteni.
 - Tudtam, hogy valahogy ráveszlek - örült.
 - A tengerpart meggyőzött, meg az, hogy hazajöhetek.
 - Akkor pakolj össze, mert holnap este megy a gépünk - figyelmeztetett.
Befejeztük a vacsorát, megettük, majd elmentünk pakolni nekem. Louis végig segített, bár néhány darabnál már óriási harcban voltunk. Végül, csupán két bőröndöt pakoltunk tele, de egyenként vagy lehettek negyven kilósak is. Este tíz környékén feküdhettem le aludni.
Magamnak sem akartam bevallani, de már izgultam a holnapi nap miatt.